1984-ben történt.
15 éves gimnazista voltam túl magas és gátlásos, cérnavékony lány, hogy elhiggyem, hogy a fiú, aki egy évfolyammal felettem járt és csodásan fotózott a képzőművészeti fakultáción, ahová én is jártam, érdeklődhet irántam. Egy szempillantás alatt szerettem belé, a napszítta szőkésbarna hajába, meleg barna tekintetébe, mély hangjába. Emlékszem a fotólaborból a csigalépcsőn felfelé menet történt. Rám nevetett, én visszanevettem és ennyi. Menthetetlen voltam. (Ő úgy emlékszik, neki annyi kellett ehhez, hogy adjon nekem egy radírt……)
Két évig tartott az én reménytelennek tűnő Canossa járásom. Úgy jellemeztem a szerelmemet, hogy annyira szép és jó, hogy már csak Ő hiányzik belőle, illetve hogy csak akkor lenne jobb, ha benne lenne. Imádtam a tehetségét, a meglátásait, a zenéit, azt, ahogyan fényképezett, hitt bennem, támogatott. Sárga papírra írt leveleit a mai napig őrzöm. Jobbnak látott, mint én magamat láttam. Fantasztikus barátságnak tűnt a szerelmem, mert én így akartam, mert azt gondoltam Ő így akarja.
Persze mindeközben idézetek mögé bújva, azokon keresztül üzenve próbáltam észrevetetni vele a szerelmemet. Akkor még nem tudtam, hogy a férfiak egy másik bolygóról érkeztek hozzánk.
Két év után a szalagavatómon aztán fájdalmasan úgy döntöttem, látva még mindig ugyanaz a párja van, és nem engem választott, nem vette észre mennyire szeretem, hogy kész vége ennyi volt, nem fájdítom a szívem utána, nem szeretem többé.
Mint utólag kiderült, kár volt nem beszélnem, nem kimondanom az érzéseimet, kár volt csak barátként közelítenem hozzá, mert az érzés kölcsönös volt. Mindketten kishitűek voltunk, nem hittünk magunkban és a szerelem erejében és attól tartottunk elveszítjük a másik barátságát is, ami persze így is, úgy is megszakadt.
A szalagavatómon tehát eldöntöttem, hogy nem szeret(hetem) Őt tovább és rá 10 nappal megismerkedtem szintén ott a gimiben, a jövendőbeli férjemmel, akitől két gyönyörű, okos lányom született és elmondhatom, hogy boldogan éltem 20 éven át.
Neki is hasonló életfeladata lehetett, mert Ő is megnősült, szintén elvette azt a lányt, akivel akkor ott a gimiben együtt volt. Neki is született egy gyönyörű és okos ajándéka, a kislánya.
Én 1989-ben még beszéltem vele az eljegyzésemről, Ő pedig meghívott 1991-ben az esküvőjére, amire el is mentem a férjemmel, akkor már a nagyobbik lányomat babakocsiban tolva.
Teltek múltak az évek és hipp hopp eltelt 25-27 év attól a gimnáziumi lépcsőfordulótól….
Az iwiwnek köszönhetjük, hogy újra megtaláltuk a másikat, igaz ekkor még csak barátként, először egymást messziről elkerülve, majd egymást támogatva abban, hogy hátha helyre tudjuk hozni azt, ami akkorára a házasságunkban sajnos elromlott.
Szappanoperába illő jeleneteken keresztül jutottunk el odáig, hogy mindketten lezártuk a házasságunkat és rájöttünk arra, hogy az a be nem teljesült szerelem mindkettőnkben ott szunnyad. Olyan alapot és biztonságérzetet adott a közös múlt, a közös emlékek, hogy mára lassan 4 éve újra szerelmespárként vagyunk együtt. Elmondhatom, hogy a múlt minden fájdalmas emléke, sebei, gyógyulási folyamata és tapasztalása ellenére úgy vagyunk ebben a kapcsolatban, mint aki most 18 éves újra és hiszi el a szüleinek, hogy a Télapó igenis létezik 🙂
Mi tudjuk, hogy mit kellett volna akkor ott gyerekként másként csinálnunk, de azt is, hogy ne bánjuk a külön töltött időt, hiszen ha azt tesszük, amit 1984-1986-ban kellett volna, akkor talán ma már Mi sem vagyunk együtt, ráadásul nincsen három lányunk, akiket nem cserélnénk le semmiért. A múltunk része, alapja annak, amit most élünk.
A lányaimnak lett egy igaz barátjuk. Többek lettek ők is, én pedig áldom a sorsomat, hogy ekkora ajándékban részesülhettem, hogy egyrészt kaptam egy újabb esélyt a boldogságra, másrészt, hogy teljesen zökkenőmentesen sikerült a lányaimmal megszerettetnem a Kedvesemet, aki úgy szereti őket, mint a saját lányát.
Természetesen az élet nem könnyű, de amióta együtt vagyunk, úgy érezzük nekünk minden sikerül. Látszólag a Nap szebben ragyog és az akadályok, amik természetesen folyton keletkeznek, szépen el is gördülnek az utunkból vagy épp mi magunk gördítjük el őket.
Boldog voltam egész életemben, és csak egy emberléptékkel mérve rövid idő az, amiért úgy tűnhet kár volt. Egy biztos, sosem gondoltam volna akkor, hogy így is lehet élni, így is lehet szeretni, hogy engem így lehessen szeretni. Boldog vagyok és bízom benne, hogy boldogságot adok.
Mi már tudjuk, és nem csak érezzük, hogy van, ami nemcsak a szívben, hanem fejben dől el, hogy bármire képesek vagyunk azért, hogy erre az ajándékra vigyázzunk.
Hiszünk a házasságban, hiszünk abban, hogy ez teszi fel a koronát arra a döntésre, hogy életünk végéig együtt leszünk boldogok – és nem véletlenül szeretnénk, ha a következő két dal csendülne fel az esküvőnk napján a szertartáson….
Ebből az egyik Dés László: Akarsz-e… című dala, a másik pedig Presser Gábor: Jó Veled! című dala 🙂
Érdemes végighallgatni mindkettőt 🙂